Olvasási idő: 3 perc

Már régóta rendszeres jógagyakorló voltam, és ismerkedtem a meditációval, tanultam mesterektől is, de valahogy a „nagy csend” soha nem ért utol, hiába helyezkedtem el a legtutibb ülőpózban (még a meditációs ülőpárnát is bevetettem),  vettem körbe magam füstölőkkel és gyújtottam mécseseket.

Egy esős és fülledt januári napon 1843 lépcső mutatta meg végül, hogy mennyire rossz úton jártam addig, amikor így próbáltam eljutni a meditatív állapothoz. Mezítláb caplattam fel a több ezer éve koptatott kő lépcsőkön, körbevéve a  természet hangjaival, tettem egyik lépést a másik után. Azt vettem észre, hogy hirtelen minden olyan éles és ‘igazi’ lett körülöttem: tudatában voltam minden belégzésnek és kilégzésnek, éreztem, ahogy a talpam alatt a sima fokokról gördül egyik lépésem után a másik, ahogy hajlik a bokám, a térdem és a csípőm, és minden izmom segíti a feljebb jutást (ami egyébként nem volt különösebben megerőltető).  Némán tettem meg az utat, ha lettek volna turisták körülöttem, akkor sem zavartak volna, mert szinte kizáródott a külvilág. Olyan volt, mintha megérkeztem volna a saját testembe, és amikor az út végén ott állt előttem a hófehér Buddha szobor, szinte az égbe magasodó büszke tartásával, egyszer csak kívülről láttam magamat, és körbeölelt egy gondolat: „minden jól és rendben van”.

Kézzel foghatóvá és nyilvánvalóvá vált minden kérdésem, gondom és aggodalmam, amit folyamatos őrlődéseim, önmagamba vetett hitem hiánya és rengeteg hibás döntésem következményeként hurcoltam magammal már évek óta,  és hirtelen mintha kiszippantotta volna belőlem a fejem fölött elterülő végtelen ég. Mintha Ő, aki ott ül fent, megnyitotta volna nekem a csatornát bensőm (elmém, lelkem, szívem, önvalóm, hívjuk ahogy szeretnénk) és a végtelen forrás között.

A tipródások helyett csend érkezett. Végtelen és körbeölelő.

Nem tudom, meddig álltam ott, ebben a békében. Olyan volt, mintha megölelte volna a lelkem. Kezdett valami kristályosodni előttem, mintha kaptam volna egy „ötletet”, választ a kérdéseimre.  Furcsa, mert nem kézzel fogható volt ez, mint amikor megkérdezel valakit, hogy „merre van a bolt, jobbra vagy balra”, és a válasz egyértelmű „jobbra”. Inkább egy sugallat, de ettől a pillanattól kezdve éreztem azt, hogy hogyan tudnám úgy élni az életem, hogy a küldetésemet betöltsem (jó, mondjuk előtte fogalmam sem volt róla, hogy lehet nekem ilyenem…).

Döntési helyzetekben egy erős belső indíttatás az, ami ez a pillanat óta utat mutat. És azt élem meg, hogy kiteljesedni látszik az életem. Sokszor egy elcsendesülés után „látom” meg azt, merre kell menjek.

Ott, abban az 1843 lépésben értettem meg a meditáció lényegét. Nem állítom, hogy könnyű, és mindig azonnal elérhető a meditatív állapot. Nem kell hozzá semmi különleges, nem kell erre az (egyébként páratlanul csodás) helyre (és semmilyen vallási szent helyre) sem ellátogatni. Az összes praktikát, ami nekem segített, hogy kialakítsam és fenntartsam a saját „rutinom”, igyekszem átadni azoknak, akik hozzám járnak tornázni, jógázni. Mert mindenkinek szüksége van erre a tiszta és igaz kapcsolódásra. Önmagával és az Univerzummal (Istennel, a Teremtővel, a Hatalommal stb, ki hogy hívja).

Néhány szó a lépcsőkről és a Mihintale buddhista emlékhelyről

A szingaléz buddhizmus bölcsőjének tartott Mihintale egy picivel több, mint háromszáz méter magas, dzsungellel körbevett sziklákra épült szent hely, ahol a legenda szerint egy indiai buddhista misszionárius találkozott a szingaléz királlyal Kr.e 247-ben, és megnyerte őt és alattvalóit a vallás számára. Sri Lankán, a buddhista vallás egyik központi helyétől, az  Anuradhapura komplexumtól néhány kilométerre található. Az ősi kolostorváros, a régészeti romok, a barlanglakások és a sztúpák zarándokok tömegét vonzzák, főleg a nyár közepi telihold idején. A hosszú, gránitból faragott lépcsősoron felfelé lépdelve magába szippant minket az ősi idők, a hit és bizalom légköre. A madaraktól hangos buja zöld dzsungel, a lépcsőkön velünk ugrándozó majmok, a frangipáni fák virágainak édes illata hihetetlenül varázslatos díszletet ad.   A sztúpák és a korabeli építészeti maradványok után a leglegnyűgözőbb látvány a hegy tetejére érve tárul a szemünk elé: az óriási hófehér Buddha békésen és büszkén szemléli a világot. Maga a szobor a közelmúltban (1995) épült, nem tartozik Mihintale történelmi múltjához, mindenesetre felteszi az i-re a pontot.

Vallástól függetlenül ez a hely valami varázslatot rejt. Ha eljutsz ide, érdemes rászánni az időt, végigbaktatni a romok mellett, elgondolkodni az idő múlásán, és az igazán értékes dolgokon. Mint minden szent helyen Sri Lankán, itt is tegyünk eleget néhány egyszerű elvárásnak: hagyjuk a cipőt a hátizsákban, mezítláb vágjunk neki. Térdünket és vállunkat fedje ruha, és Buddhának soha ne mutassuk a hátunkat!

Szeretettel ❤️,

Gizi